2012. április 8., vasárnap

Lovászi Faluszínház



Színészeink:              
Jánosi Zsuzsa
Göncz Edina
Vég Timea
Jánosi Ferenc
László Csaba
Lelkes András
Bognár Károly
Molnár László
Bacsa József
Kovács Sándor

A társulat vezetője, és az előadások rendezője:
Dr. Szöllősi Judit




A múlt:

Amikor a Bányász Kultúrotthon 1954-ben felépült, a mozit ide helyezték át. Nézőterén háromszáz ember is elférne, ma már örülnek, ha ennek tizedrésze betér. A Faluszínház a maga hőskorában gyakran fellépett zsúfolt nézőtér előtt Lovásziban. Bizonyára az együttes is örömmel jött ide, a falusi átlagnál jobban felszerelt és tágasabb épületbe. Az 1940-es években műkedvelő csoport is működött, előadásait a régi moziteremben tartotta. Stephan Rudolf osztrák származású zenetanár volt a „zenei vezető”, ő találta fel és maga készítette el a Rudiphonnak nevezett, zongorára szerelt tangóharmonikát, amelyet egy bál keretében mutatott be. A községben már az 1920-as évektől voltak jótékony célú, műkedvelő előadások, a szokásos népszínműveket adták elő. A hősi szobor árát is így gyűjtötték össze az 1930-as években. Az előadásokat az iskolában tartották. 1949-ig évenként egy-két színdarabot adott elő a csoport, de az új „kultúrpolitika” betiltotta a repertoárt. A helyette ajánlott Shakespeare- és Moliére-daraboknak semmi hagyományuk nem volt itt, a Dandin Gyurka csúfos bukása után az előadások elmaradtak.
Mivel a Bányász Kultúrotthon a falutól két kilométerre van, a falusiak közmunkával egy másik, kisebb kultúrotthont építettek.

A jelen:

2004 karácsonyán alakult a társulat. Az akkor bemutatott Pásztorjáték sikerén felbuzdulva elhatároztuk, hogy továbbra is együtt maradunk. Rögtön kínálkozott is a lehetőség, hogy szélesebb nyilvánosság előtt is bemutatkozunk. Jelentkeztünk a Zala Megyei Művészeti Fesztiválra Weöres Sándor Csalóka Péter című, bábjátékból színpadra alakított változatával. A kiírásban szereplő maximum 40 percnek messze megfeleltünk, hiszen a játék csak 28 perces volt, de az elődöntő zsűrije más kibúvót nem találva, azzal az indoklással, hogy a darab hosszú, kizárt a további versenyből. A kudarc nem vette el a társulat kedvét. Már csak azért sem, mert, tetszett a közönségnek.  Mentünk tehát tovább.
Vezetőnk, és rendezőnk, Dr. Szöllősi Judit baráti kapcsolata révén, Pribojszky Mátyás citera művész, és Kölcsey-díjas író élményei alapján született novellái egyikét, nekünk ajánlotta. A "Szulizni tudni kell", megfelelt a következő kiírásnak is. Bejutottunk vele a zalabéri döntőbe. Sajnos a döntőre rányomta bélyegét az érdektelenség. Az együttesek egymást nézték, vagy rosszabb esetben, meg sem nézték. Szinte üres nézőtér előtt, csak a zsűrinek kellett játszani. Lement a darab így is hiba nélkül, de azért a közönség hiánya érződött.  A nyertes egy zalabéri srác volt. Igaz, nem saját rendezését, hanem egy profi színházi feldolgozás koppintását láttuk tőle. De a koppintás jó volt. Számunkra azért volt érdekes az előadás, mert akkor kezdtük mi is próbálni Petőfi Sándor Helység kalapácsa című eposz paródiáját, mert erről volt szó. A srác egymaga játszotta az összes figurát. Jól! 
A mi előadásunk bírálatakor a zsűri, váratlanul a díszletünket kezdte kifogásolni.  Általában olyan „díszletet”, használunk, ami behatárolja a játékteret is a színpadon. Három darab 3x2–es téglalapról van szó, ami percek alatt összeállítható, és még arra is jó, hogy ráfessük a hátteret. Ezt a három lapot trapéz alakban állítjuk a színpadra, és ezen belül zajlik az előadás. Hogy aztán mennyire toljuk össze, vagy húzzuk szét a lapokat, az a színpad méretétől függ. 
Amerre mi járunk,  ott a  „színpadok” nem egyformák, nekünk viszont ugyanazt a darabot 100 négyzetméteren, és 6 négyzetméteren is elő kell adni. 
A kultúrházakban, ott ahol van ilyen, színpad is van, és van megfelelő játéktér. Vannak falvak, ahol ez nem áll rendelkezésre, és mondjuk az iskola tornatermében a súlyemelők részére kialakított, mondjuk 3x2 -es "színpadon" kell játszanunk. A zalabéri zsűri ezt a megoldást vetette a szemünkre. Nyilván még sosem hagyta el a kőszínházat, és csak ott a biztonságos környezetben, azon a színpadon tudta elképzelni a munkát. Az amatőrséget, amellett hogy nem értette, mélyen le is nézte, azt hiszem. 
Következett tehát a Petőfi eposz. Sokáig dolgoztunk vele. Majd egy évig próbáltuk. Készítettünk hozzá egy univerzális díszletet, amit háromféleképpen lehetett hajtogatni. Hol templomtoronyként, hol kocsmaasztalként, hol pedig kalodaként üzemelt. Míg az első előadásaink hang és fénytechnikailag, hogy úgy mondjam egysíkúak voltak, itt már külső hang és fényeffekteket használtunk. Sajnos, és ez nem rajtunk múlott, talán háromszor  ha elő tudtuk adni. A hazai ”nézőket „ nem nagyon érdekli az ilyesmi. A mi együttesünk is, mint a többi felnőtt csoport, dolgozó, családos emberekből áll, akiknek munkahelyük, gyerekeik, és egyéb elfoglaltságuk van. Ezért aztán az egyeztetés a legnehezebb. Ha kapunk egy felkérést, rögtön körtelefon, ki hogy ér rá? Jónéhány előadás elment csak azért, mert nem tudjuk összehozni az adott időre a színészeket.  De ez mint mondják, benne van a pakliban. Az viszont már kevésbé, hogy némely falu önkormányzata, de leginkább polgármestere azzal utasította el az együttest, hogy nem kell nekik gagyi.  
Honnan is az előítélet?                                                                                                            
Az elején sehonnan sem kaptunk támogatást. (Azóta már kapunk az önkormányzattól.) Támogatások hiányában, a saját költségünkre vállaltunk, és vállalunk - az önkormányzati támogatás csak utazási hozzájárulás - azóta is, fellépést. - Na, jó kaptunk stílusosan egy babgulyást, mint annak idején a vándorszínészek. - Ami viszont ingyen van, az nem ér semmit. Tartja a magyar.  A következő kifogás magáért beszélt, mert kiderült belőle, hogy az illető aznap nem volt iskolában. Azt mondta ugyanis, hogy túl komoly.
A helység kalapácsa!
Ha nem, hát nem!
Jött karácsony, és jött a Filemon és Baucisz. Bibliai környezetben játszódik, nagyon szép történet. Szerintem túltett a Pásztorjátékon is, hiszen a lehetőségeink azóta sokszorosan javultak. Technikában legalább is. A körzeti doktor néni nyugdíjba vonulása alkalmából betanultuk, kifejezetten neki ajánlva a Dr. Bubót, abból is a "Kakukktojás" című epizódot. Ha sorozat, akkor legyen az. A következő karácsonyra is ugyanennek a sorozatnak a "Téli álom" című fejezetét alakítottuk át, az ünnepnek megfelelően. A sorozat népszerűsége és az előadás módja, garantálta a sikert. Felnőttnek, gyereknek egyaránt tetszett. A darab végén egy karácsonyfa alatt, gyertyák fényénél énekeltek a résztvevők, és a közönség.                        
2008 karácsonyán a Gáspár király aranyai című szintén bibliai eredetű történet következett.  Közben már készültünk a "Kisködmön" című bemutatónkra. 
A darab annyira abszurd, hogy még a saját színjátszóink sem bíztak benne.  A szövegkönyvre nézve, mindenki meghökkent, hiszen ott csak egyszavas, vagy szótagos (!) szöveget látott. Így íródott a darab. 
Judit a rendezőnk, azonban nem engedett a kételkedőknek. És mint később ők is belátták, neki lett igaza. 
A történet dióhéjban. A bolond család, Apa, Anya és a Leány elmennek a vásárba, és ott nagyon megtetszik nekik, egy míves kisködmön. Meg is veszik, mert gazdagok, és tehetik. Hazatérve, felteszik egy vállfára, hogy láthassák, meg hogy mások is láthassák. Azt még ugyan nem tudják, mit kezdenek vele, de biztos jó lesz valamire. Majd ha lesz unoka….!                                                                                                                                    
Ez az előzmény.
Innen kezdődik a darab. Érkezik a családhoz egy Legény, aki megkéri a Leány kezét. Mint ilyenkor szokás, áldomásra kerülne sor. A Leány lemegy a pincébe borért, és talál a fal mellett egy káposztakövet. Rögtön beugrik neki, hogy mi lesz ha ez a kő ráesik a majdan születendő gyermekére. Sopánkodik. A szülei is lemennek utána, hogy megnézzék mi történt. Őket is magával ragadja a Leány bánata. Lesz is rögtön sírás-rívás, szó szerint. A Legény látva ezt a bolond gyülekezetet, elmegy világgá, azzal, hogy ha talál még legalább három ilyen bolondot, akkor nincs mit tenni, elveszi a leányt. És ilyen a világ.
Talál!
A különleges módon megírt darabot igen fegyelmezetten, (amúgy székelyesen) kell játszani. Judit beállt a szereplők sorába ebben a darabban. Az egyik epizódban, a Legény egy hóbortos öregasszonnyal találkozik. Ő alakította. Egyik kritikusa szerint, játéka maga volt a szürreális látomás.  
Ahol csak előadtuk, mindenhol siker volt. A legnagyobb siker Adácshoz fűződött. Adács a helyszíne a Falusi Színjátszók Országos Találkozójának. Tulajdonképpen, ha valami Adácson jó, az jó. De hogy ne legyen olyan egyszerű a dolgunk, itt is történt velünk valami. A sikerhez vezető út ugyebár, rögös. A szervezők valamiért elfelejtkeztek rólunk. A jelentkezési lapunk valahogy elkeveredett. Emiatt, nem kerültünk be a műsorfüzetbe sem. Mikorra a dolog tisztázódott, addigra már elkészült a műsorfüzet. A rendezők nem akarták felborítani a már kialakított műsorrendet, és az első nap végére tettek be minket. A közönség az átszerelés alatt, azt gondolva, hogy nincs több előadás, eltávozott. (!)  De mi ezt már megszoktuk, meg különben is, pár szemfüles néző azért, no meg a zsűri, ott maradt. 
Nagy volt a siker így is, amit az is bizonyít, hogy másnap, akik látták, és megszólaltak, szóban, vagy a balogjukban, mind elismerően nyilatkoztak. 
Ezüstminősítést kaptunk az előadásra! Ez nagy ugrás volt a ranglétrán.  A velünk esett kis hibától eltekintve mindig irigykedve nézzük azt az összefogást, ami lehetővé teszi az adácsi fesztivál lebonyolítását. A falu szinte teljes lakossága részt vesz ebben. Van aki a konyhán, van aki a színpadon, vagy ahol éppen szükség van rá. Pillanatok alatt alakítják át a nézőteret étteremmé, és vissza. A rengeteg résztvevő, - kb. 15 társulat - zavar nélkül tud mozogni, működni. Szóval Adács az Adács.                                                                  
A következő darab A Sötét huszár volt. Hála a lassan országos ismertségnek, egyre gyakrabban játszhatjuk. A Magyar Művek Szemléjén, ami Budapesten a Pinceszínházban volt megrendezve, különdíjat kaptunk az előadásra. De csak azt, annak oka a Falusi Színjátszók Szövetségének az alapszabálya, amit szigorúan betart. Ha egy csoport egy előadását minősítik valahol, de a csoport úgy érzi, többet érdemel, akkor azt úgy érheti el, ha egy másik színhelyen, ahol előadja a darabot, ott van az a zsűritag is, aki a gyengébb minősítést adta. Ha ő úgy látja, hogy a csoport megérdemli, akkor jöhet az újabb, a mi esetünkben az aranyminősítés. Ez jó dolog, de mint a mi példánk is mutatja, van azért benne csapda.                                                                        
 Érdről hívtak bennünket egy színjátszó találkozóra. Akkor még új volt a darab, és mi örültünk, hogy hívnak. Elő is adtuk. Sikere is volt. Az ilyenkor szokásos beszélgetéskor, ami leginkább szakmai értékelés és főleg tanácsadásból áll, hiszen mi azért amatőrök vagyunk, az hangzott el, mint "kritika", hogy ehhez nincs mit hozzászólni, ez úgy jó, ahogy van. Nagy reményeink voltak az esti fináléra, ahol a minősítéseket osztották ki.    És ekkor kaptunk egy óriási pofont, illetve nem is pofont, hanem bronzminősítést, ami a futottak még kategória legfelső foka. (!)
El lehet képzelni mit éreztünk. A zsűrivel, aki ezt adta, azóta sem találkoztunk.  
Ezért kaphattunk csak különdíjat.                                                                                                     
Azelőtt is, azóta is csak dicsérik a darabot, akik látják, és értő szemmel látják. Illetve nem is.  Van egy kritika, ami ellentmondva mindenkinek, hát hogy úgy mondjam, egy kissé lehúzza az előadást. De ő az az egy!                                                                                                    
Meghívást kaptunk Zsámbékra, a Határokon Túli és Hazai Színjátszók találkozójára. Ez azért nagy dolog, mert ott legfeljebb három hazai társulat vesz részt. És az egyik a miénk volt.  Szinte közhely mostanra az, hogy aki véleményt mondott, az mind felsőfokban beszélt az előadásról. A pincér szerepében Lelkes András kapta a legtöbb dicséretet. A zsűri nevében Papp Gábor beszélt az előadásról.  Ha ezt itthon hallhatták volna. 
Sajnos, ránk is igaz a mondás, miszerint, senki sem lehet próféta a saját hazájában. 
A színjátszás mellett tevékenyen részt veszünk a falu kulturális életében is.  A karácsonyi, és az augusztus 20-ai ünnepi műsorokat mi szervezzük, és bonyolítjuk. A Kerka-völgye Baráti Kör adja a keretet mindehhez. Két művészeti csoport működik az egyesületben. A Mixolid kamarakórus, és mi a Lovászi Faluszínház. Van színjátszónk, aki mindkét helyen is érdekelt. A karácsonyi műsort a kultúrház nagytermében, az augusztusi műsort általában a templom előtt kialakított teret kihasználva, szabadtéren rendezzük. 
Mindkét helyen fontos szerepet kap a technika. De legyen jó a hang, legyen szép a világítás, ha maga a közönség úgy érzi, inkább otthon marad és nézi, mondjuk a „Való- Világot”.
Különféle trükköket kell tehát alkalmazni, hogy nagyobb számú közönséget tudjunk összehozni. Jó néhány dolgot kipróbáltunk már. Egy valami volt ami bevált. A nagyszámú a szereplőgárda. Ha sok gyermeket vonunk be, már aki a focizás helyett azt választja, hogy velünk tart. Sok gyermeknek, sok nagyszülője van, sőt sok keresztanyja, és keresztapja van, nem beszélve a szüleiről. Ebből aztán az következik, hogy a műsorok amolyan monstre produkciókká vállnak. Ötven-hatvanszereplőssé. De ez nem baj. Legalább ezen keresztül megismerkednek azokkal a versekkel, dalokkal, történetekkel, amik ott elhangzanak. Ha már az iskolában nem hallottak róluk.  Hála Istennek, mostanra már ott tartunk, hogy vannak a faluban, akik kifejezetten várják, az előadásokat. Sőt, ami valahol megható, készülnek rá. Van aki új frizurát, van aki új ruhát készít, csak arra az egy alkalomra. És ez mindennél nagyobb eredmény, noha nem készül róla oklevél, mint egy minősítésről.
Nem is velük van baj!
Végezetül, de nem utolsó sorban, vezetőnkről, és rendezőnkről. Mint ama szlogen is mondja. „Nem jöhetett volna létre ez a társulat….!” Dr. Szöllősi Judit, aki civil foglalkozása, azaz hívatása, szerint Lovászi és kapcsolt települései fogorvosa, nélkül. Az Ő szakmai ismerete, annak idején színésznek készült a főiskolán,  és csalhatatlan érzéke folytán olyan darabokat sikerül bemutatnunk, amit nem igen, vagy csak ritkán láthatnak, olvashatnak az érdeklődők. Gondolok itt első sorban a Kisködmönre, és a Sötét huszárra. De az ünnepi műsorokra összeválogatott anyaga is garantálja a sikert, az előadóknak, és természetesen neki is. Habár még sosem fordult elő, hogy egy sikeresebb előadás végén a taps alatt a színpadra hívták volna, mint a nagyok a rendezőt.   Ars poeticája szerint, számára a legfontosabb dolog, a nevettetve tanítás. Tanítani pedig csak úgy lehet, ha közzétesszük a szövegkönyveinket, hogy mások is olvashassák, sőt ha éppen arra van kedvük, játszhassák.   Mi minden esetre továbbmegyünk. 
Két darab van készülőben, egyrészt mert jön karácsony, másrészt mert továbbra is rendeznek fesztiválokat, ahol meg kell mutatnunk magunkat. 
De jött megint Adács! És a Sötét huszár. De hogy miről is szól, a Török Rezső által íródott darab?                                                       
Egy szülésznő és egy gyászhuszár randevúznak egymással, amit a rokonság hoz össze. Kettejük foglalkozása szöges ellentétben van egymással. Látszólag áthághatatlan konfliktus, de a darab végére minden megoldódik. Életről, halálról, és természetesen az ezeket áthidaló szerelemről szól a darab.
Erről az adácsi előadásról, a múltkorival ellentétben, nem mondok semmit, mert sértő lehet, amit mondanék róla. Éppen ezért, ahogy azt manapság szokták, 80 évre titkosítom a gondolataimat..
És itt van újra szép karácsony ......!
Mindig nehéz dolog az ünnepi alkalmakhoz a megfelelő irodalmat találni. Különösen akkor, ha az esemény behatárolja a lehetőségeket. Sokszor érezhetjük, hogy már mindent elmondtunk az eseményről, amit tudtunk. Judit azért mindig talál egy eddig még nem hallott, vagy legalább is nem közismert feldolgozást a témával kapcsolatban.   2009 karácsonyán ez történt.  Az „Egy szép fényes éjszaka” párhuzamosan játszódik két helyszínen. Egy színpadon, fénnyel elválasztva. Az egyik helyszín Heródes udvara, a másik a betlehemi jászol. A történet különlegessége, a tulajdonképpeni „harmadik színhely” Mária és Jézus, még a világrajövetel előtt, beszélget egymással a világról. Az édesanyákkal és születendő gyermekükkel gyakran előfordul ez. A legnehezebb feladat Krisztus hangjának a megtalálása volt. De sikerült. És sikerült a nézők szemébe könnyeket csalni. Ami a meghatottságot jelentette.  Még folytak a karácsonyi próbák, amikor a szomszéd faluból meghívtak bennünket azzal a kéréssel, hogy nem tudnánk-e egy szilveszteri műsort összeállítani nekik.  Ilyet még nem csináltunk, és mint minden újdonság, felvillanyozta a társulatot. Nosza, mindenki nekilátott és gyűjtötte a vicceket. A két ünnep között pedig színpadra alakítottuk azokat.  Egyszerűen dramatizáltuk őket. Megtanulni már nem lehetett volna a szövegeket, ezért azután, amolyan rádiókabarésan, azaz papírból olvasva adjuk elő a jeleneteket. Ez senkit nem zavart, és jól szórakozott a közönség. A siker megoldani látszott egy régi gondunkat. Falusi társulat révén, főleg falunapi rendezvényekre kapunk meghívást. Ha mindenki ráér, megyünk is. Csak hogy, van egy probléma. Falunapokon, amikor a nagyérdemű már, pláne délután három után, amikorra rendszerint az előadásokat teszik - hát hogy is mondjam -, nem magasröptű gondolatokra, hanem könnyű, néha vaskosabb humorra kíváncsi, akkor a mi darabjaink nemigen jönnek át. Erre lett megoldás ez a kabarészerű műsor. És van mindig olyan néző, vagy csecsemő, aki az előadott viccet még nem ismeri. 
Az új évben az ünnepek elmúltával, gőzerővel kellett próbálni a következő darabot, mert közeledett a Zalai Művészeti Fesztivál, amire jelentkeztünk. 
Ragaszkodva a hagyományokhoz, Török Rezső Testamentom című egyfelvonásosát vettük műsorra. A történet röviden. A gazdag paraszt halottnak tetteti magát, hogy megtudja, ki mit érez iránta. Jönnek a hírre az undok rokonok. De legnagyobb meglepetésére, az addig is mellette élő szolgálólány Mári, gyászában megvallja, hogy régóta szereti. A gazdának nincs ellenére a dolog, és egymásra is találnak. Megint élet és halál, és megint szerelem. Török Rezső ilyen. Még javában próbáltunk, amikor jött egy felkérés falunapi rendezvényen való fellépésre. Nem jöhetett szóba az előbbi megoldás, azaz a kabaré, mert szorított az idő. Új viccek keresése, stb. Egy hét sem választott el bennünket a fesztiváltól. Mindenképpen be akartuk mutatni közönség előtt a darabot. Jó tudni, hogy a közönség hogyan reagál az általunk jónak tartott „szófordulatokra”. Úgy döntöttünk, hogy ez lesz a főpróbánk.
Ha elvállalunk egy fellépést, előtte elmegyünk felmérni a lehetőségeket. Mekkora a színpad, van-e lehetőség hangtechnika alkalmazására, vagy a világításhoz van - e 380V. 
Ha van, akkor jó, ha nincs, de legalább a feltételek megvannak hozzá, visszük a saját felszerelésünket. Itt azonban semmi nem volt, csak egy szabadtéren felállított színpad, elég távol a közönségtől.  Úgy 15 méter távolságra, és 3 méter magasan. Minden megvolt tehát, amit nem szeretnek a bemutatók. Főpróbának ideális környezet. Mindezen hiányosságok ellenére, hiba nélkül lement a darab, és még a közönség is élvezte. A főpróba sikerült.
A következő hétvégénk, ahogy mondani szokták, sűrűnek alakult. Pénteken egy igazi, saját közönség előtti főpróbát tartottunk, színházi körülmények közt. Hanggal, világítással. Másnap Csesztregen az igazi megmérettetés a zalai fesztiválon. Itt nincs verseny, se minősítés, azaz sorrend, ami némi könnyebbséget ad a résztvevőknek. Nincs versenyláz.  Jobban oda lehet figyelni a részletekre nekünk is, és a zsűrinek is. Elmondták hol kéne még változtatni az előadáson. Ez fontos volt, mert a következő hétvégén a Magyar Művek Szemléjén, Budapesten az Eötvös 10 – be, és a Tűzraktérbe voltunk hivatalosak. Már „három” előadáson is túl voltunk, ezért  pihenésképpen vasárnap egy kabaré fellépést vállaltunk, új viccekkel  a faluban most megnyíló „szórakoztató központ” , magyarul kocsma, rendezvényén. 
És jött Budapest. Erről részletesebben írok, mert ez a szemle mérföldkő a társulat életében. A fesztiválról annyit kell tudni, hogy a címéből adódóan, kizárólag magyar szerzők műveivel lehet részt venni. Az ország minden szegletéből, sőt külhonból is jönnek csoportok.  A helyszínek, mint tűz és víz. Az Eötvös 10, röviden E-10 egy ultramodern, mindennel felszerelt komplexum, míg a Tűzraktér, furcsa érzéseket keltett bennünk, amikor előző nap elmentünk felderíteni a körülményeket, ahogy szoktuk.
Szabó Emese első gondolata az volt, hogy jujuj, amikor meghallotta a nevünket.
Jézusom!
Nekem meg ez volt az első gondolatom. Pláne amikor megmutatták, hol fogunk játszani. Játszottunk eddig utcán, fészerben, tornateremben, de ez más volt. A mi „színházunk” egy kb. 10 x 4 m-es helység volt. Ez foglalta magába a nézőteret, a technikai részt, és a színpadot. Kb. egyötöde volt a nézőtér és a technika, a többi a színpad, ami befelé volt mély.  
Mint kiderült, ebben az épületben, legalábbis amit mi láttunk belőle, volt három másik színpad, egymás mellett, alatt és felett. Ami valahol nagyszerű. Ekkor egy dolog végképp világossá vált előttem. Nem a hely határozza meg az élményt, hanem az előadás. Ha már előző napon ott voltunk körülnézni, vettünk belépőt, mert az is volt (500Ft) és megnéztünk egy darabot. Egy egri csoport adta elő, az volt a címe, „Sietünk sehová”.  Az emeleti színpadon játszottak. De hogy! 
Ebben a „színházban” nem hosszú volt a színpad, hanem széles. A méretei nagyjából ugyanazok, mint a miénk, csak itt oldalt ültünk mi nézők két sorban, és a maradék pár méteren játszottak a gyerekek. Mert egész fiatal volt a társaság. Egyébként ez az egész fesztiválra jellemző volt. Mi voltunk az idősek. Szó szerint.
Jött a másnap, a fellépés napja. Egész éjjel az járt az eszemben, hogy mi lesz velünk azon színpadon. A derékhad, mármint a színészek Zsuzsa, Edina, Csaba, és Sanyi délre ígérte az érkezést. Sanyi, teljes nevén Kovács Sándor, ebben a darabban szerepelt először nálunk. Dobranaki (Szlovénia) lakos, és úgy mellékesen, Csabával együtt, a Muravidéki Magyar Rádió műsorvezetője. Vele most már mondhatjuk, nemzetközi a társulat.
Gyors ebéd, majd megnéztük közösen a játékteret. Féltem, hogy mit fognak szólni hozzá, de azért arra nem számítottam, hogy az első megszólalásuk az legyen, - Tök jó! -. Innentől már nem lehetett baj. 
Berendeztük a színpadot, beállítottuk a fényeket, és vártuk jön e valaki, aki kíváncsi az előadásra. És itt most egy kicsit a technikai dolgokról, amíg várjuk a közönséget. 
A színésznek a feltételek általában azonosak, mármint a színpad, most attól eltekintve, hogy hosszú, vagy keskeny, vagy széles, de adott és adottak a díszletek, amik között megszokta a játékot. Nem így van ez a technikával. Az mindig más, attól függően hol játszunk. A zenéket, effekteket egy laptop segítségével szállítjuk, és ezt kell rákötni az adott hely keverőpultjára, erősítőjére, vagy ami van. Ebből vannak azután a gikszerek. A sorrend általában, keverő, előtte, mellette, vagy ahol van hely, a laptop. A fénypult rendszerint jobb helyen külön van. Ezt kétméteres karokkal lehetne áthidalni sok helyen. Ha szerencsém van, mert ott van, akkor a fény kezelését rá lehet bízni az ottani technikusra. Beállítjuk az elején, és amikor én szólok, vált. A hangoknál más a helyzet. A hangokba tartoznak a különféle effektek, zenék. Azokat bizony a szöveghez alkalmazkodva kell indítani, vagy leállítani. Vannak erre kétszázezer forintos megoldások, de azokra nincs pénzünk, úgyhogy marad a laptop, és az egér. Ja, és ott van Morphy. Ha egyszer valami elromolhat, el is romlik. De hogy ennek miért előadás közben kell bekövetkeznie, arra nem találtam magyarázatott sehol. Pedig rendszerint ez történik. Az egér egyszerűen azt mondja, hogy ő most nem csinál semmit. A percek, illetve csak pillanatok meg mennek, óráknak tűnve. A másik eset, amikor az egér, hiába nyomtam én meg kétszer a gombját, nem engedte el a sort amire mutattam, és másodszor is lejátszottam ugyanazt a dallamot. Szerencsére a közönség soraiban nem ült senki aki konzervatóriumot végzett, így csak Edina vette észre, aki különben másik szabadidejében kántor, hogy nem stimmel valami, és nem kezdett el énekelni. Megvárta, amíg végigmegy a szám. Én is hagytam továbbmenni a zenét és a megfelelő ütemet kivárva indítottam. Nem vették észre, pedig még meg is kérdeztünk, na persze csak ismerősöket, a dologról. Ez ugyanis alapszabály. Ha valamit elrontasz, akkor nem szabad elkezdeni javítani, hanem ki kell várni, vagy a végét, vagy egy olyan pillanatot, amikor újra lehet indítani.
Itt hiányzott az egyik eszköz. Nem volt keverőpult, csak egy zsinór lógott oda, amit be kellett dugni a laptopba, és hajrá. Nem lehetett direktben szabályozni a hangerőt.
A mi kezdőzenéink kicsit hosszabbra vannak vágva, mert ahány terem, annyiféle kezdés. Van ahol kézzel kell a függönyt elhúzni. Csesztregen például távirányítós, de meglehetősen lassú. Ott tehát tovább kell a zenét adni. Itt viszont nem volt egyáltalán függöny. Le kellett volna tudni halkítani pár taktus után, mert egyébként a közönség azt hitte volna, hogy közös zenehallgatáson vesz részt. Kipróbáltam jó néhány programot, de mindegyik arra való, hogy hallgassa a használója a zenét, ne halkítgassa. Ennek az lett a következménye, hogy beindult a következő szám. Hála Istennek ezeken a fesztiválokon a technikát, nem nagyon veszik figyelembe, pontosan azért, mert aki színházzal foglakozik, tudja, hogy az a legsebezhetőbb pontja a játéknak. Most sem történt nagy baj, legfeljebb nekünk okozott ez gondot. 
No de bejöttek a nézők, (Teltház!) és kezdtünk. Színházértő közönségünk volt, nagyon vették a lapot, és ez a színészi munkán is meglátszott. Vastapssal zárult az előadás. Miután lebontottuk a színpadot, ez kb öt perc, átvonultunk az E-10-be, mert ott voltak az értékelések. Hozzátartozik a történethez, hogy az egyik zsűritag már előző héten Csesztregen zsűrizett minket, azaz ő mondta el, hogy, szerinte hol kéne változtatni. Most meg látta, hogy változtattunk. Teljesen el volt ragadtatva, de a másik zsűritagtól is csak elismerést kaptunk, főleg a szép magyar beszéd miatt. Ide jutott a színjátszás. Külön ki kell emelni, ha valakik érthetően tisztán beszélnek magyarul. Na de vannak!
Ezután a zsűri visszavonult tanácskozásra. Miután ez lezajlott, bementünk egy színházterembe. Ott sorban kiosztották, az emléklapokat és aki kapott, a minősítéseket. Utolsóként a Lovászi Faluszínház vezetőjét, azaz Juditot szólították, mert a minősítés, amit kaptunk, ARANY volt.                                
Nagy volt az öröm, de nagy volt a felelősség is, hiszen ezután már nem csak egy társulat vagyunk, hanem arany minősítéssel rendelkező társulat. Odafigyelnek ránk! 
Meghívást kaptunk ismét Zsámbékra. Zsámbékon rengeteg lehetősége van annak, aki a művészetek iránt érdeklődik. A régi légvédelmi bázis területén komoly profi színházi előadások lehetőségét teremtették meg. A Romtemplom ad helyet a különféle műfajú zenei koncerteknek, és mindemellett, nagy figyelemmel kísérik az amatőr színjátszást is. Ha Adács a falusi színjátszás meghatározó eseménye, akkor Zsámbék a határokon átívelő honi színjátszásé. 
A Testamentom arany minősítése azt jelentette, hogy bárhol bemutattuk, már jobb minősítést nem kaphattunk rá. Így aztán mindenhol afféle díszvendégként, természetesen a legmagasabb elvárások mellett léptünk fel. Azt hiszem helytállt a társulat. Adácson, ha sommásan akarok fogalmazni az volt az értékelés, mert hiszen mindennek ellenére értékelték az előadást, hogy az ilyen előadások miatt érdemes a falusi színjátszással törődni, foglakozni.
2010 karácsonyára megint egy szokatlan darabot, illetve előadásmódot próbáltunk ki. Árnyjátékot.  Selma Lagerlöf Nobel-díjas írónő novelláját, A bölcsek kútját  dolgoztuk át árnyjátékra. Na, nem tudtuk mibe vágjuk a fejszénket. Én vagyok a társulat technikáért, díszletért, hangért, fényért, tehát ami nem rendezés és nem színjátszás, felelőse. Hamar kiderült, hogy az árnyjáték nem abból áll, hogy a háttérben világít egy lámpa, és előtte játszanak a színészek. Illetve csak erről van szó, de nem mindegy, hogy például az a lámpa milyen. Gondoltuk, hogy az egyébként használt reflektorokkal megoldható a dolog. Az első próbán kiderült, hogy az alakok elmosódottak. Nem ez az igazi megoldás. Gyorsan könyvtár, szakirodalom, a könyvtárosok megrökönyödve néztek bennünket. Halogénlámpa kell. (Vetítőizzó). De ki használ manapság vetítőgépet, a projektorok világában? Nosza fel Pestre, a Zaj-stúdióba, ahonnan egyébként a hangosító cuccunkat nyertük egy pályázatukon, érdeklődés, tud-e valaki megoldást. Tud. Vegyünk egy 24v 450W-os vetítőizzót, egy toroid transzformátort, egy ventilátort, mert nagy a hője, és kész. Megvettük. Gyorsan haza, egy nagy reflektort szétszerelni, belerakni valahogy az izzót és a ventillátort, és mehet. De a vászon. Honnan veszünk akkora vásznat? Be Lentibe, hátha van ekkora vászon. Nincs. Sebaj, majd kettőt összevarrunk. Zsuzsa vállalta a varrást. Minden megvan, és három nap múlva előadás. Az árnyjáték legnagyobb nehézsége abban van, hogy azt nem lehet lámpa és vászon nélkül, még próbálni sem. De három nap untig elég lesz. 
És elég volt.
Itt tartunk most. Mennek az új darab próbái, de erről később.